Júliusi verőfényes délután volt. Igazi kánikula. Ember, állat menekült az árnyékba az elviselhetetlen hőség elől.
Magam is elbújtam lefüggönyözött hűs szobámban, és végignyújtózva a kereveten, rágyújtottam egy cigarettára. – Untam magamat. – Bámészkodva néztem szivarkám gomolygó füstjét, mint száll felfelé szakadatlanul a vékony, kékes szalag, s oszlik szét bodor felhőkké a boltozaton, hogy ismét lecsapódjék, hullámzó, imbolygó fátyolréteget képezve fölöttem.
Talán a szobámban uralkodó misztikus félhomály s a falról reám meredő agancsok, agyarak gyakoroltak hatást idegzetemre, de lassanként éber álomba merültem.
A lomhán nyújtózkodó füstrétegen mozgó alakok, fák, erdőrészletek jelentek meg, miket képzeletem festett oda az álom színeivel. Itt egy hatalmas bőgő agancsos, körülvéve figyelő, karcsú teheneitől, amott egy kutyák által megállított, dühében tajtékzó agyaras… Benépesedett az egész szoba szebbnél szebb jelenetekkel, felkorbácsolva a hőségtől szunnyadó vadászszenvedélyemet…
Izgatottan ugrottam fel fekhelyemről. Nem volt tovább maradásom a szobában. Vágytam ki a falak közül a szabadba, ki a zöld erdőbe, az idillek s tragédiák nagy színpadára.
Gyorsan magamra kapkodtam vadászruhámat, vállamra vettem hátizsákomat, egycsövű expresszemet, és fiatal vérebemmel nekiindultam az erdőnek.
Délután négy óra lehetett, amikor kiléptem a kapun. Célom nem annyira a vadászat volt, mint inkább egy kis séta, s vérebem tanítása a csendben maradásra, ha egyedül hátrahagyom az erdő valamely pontján.
*
Egy órát bolyonghattunk már idestova a hegyek között, felhasználva az időt korrepetálásra, midőn úgy fél hat tájban, éppen, amint egy mélyút kanyarulatához érek, kőgurulás zöreje üti meg fülemet. Föltekintek, s az út partján ott áll előttem valami tizenöt lépésre, a meglepetéstől mozdulatlanul – egy óriási vadkan. Felborzolt sörtével, nyitva maradt szájjal, apró, pirosló szemét felém fordítva, meredten bámult reám. Két mellső lábával bent állt egy hangyabolyban, s a legurított kő, mely figyelmessé tett rá, ott feküdt előttem a mélyútban.
Megállani, a fegyvert gépiesen lekapni a vállamról pillanat műve volt, és mégsem lőhettem rá, mert a gyors mozdulat láttára magához tért meglepetéséből, s egy ugrással, mint a villám, bent termett a sűrűségben.
Archoz emelt puskával bámultam egy darabig utána, nem lévén egészen tisztában azzal, hogy a szobámban látott víziók űznek-e még mindig gonosz játékot velem, vagy tényleg megtörtént-e a dolog.
A sűrűből kihallatszó hatalmas fújások és a morgás, mellyel méltatlankodásának adott kifejezést az öreg, mihamar megértették velem, hogy nem álomkép volt, hanem valóságos, húsból és vérből való óriási agyaras, melyet rendes délutáni sétájában zavartam meg, midőn hangyatojást csemegézett…
Ezek után mit tehettem mást? Megvakartam a fejemet, s szomorúan hazafelé bandukoltam, szentül megfogadva magamban, hogy holnap délután, még ha csupa vénasszony potyog is az égből, a fél hat óra itt talál az erdőn.
Meg voltam ugyanis győződve arról, hogy egy vén remetével van dolgom, melyet ilyen kis intermezzók nem feszélyeznek, s mindaddig, míg valami kellemetlenebb kalandja nem akad, megtartja a vízhez vezető rendes váltóját. Tehát csak a viszontlátásig búcsúztam el az öregtől, midőn majd az esetleges találkozás nem lesz oly váratlan és meglepő rám nézve, s készenlétben talál.
*
A lesnek nem lévén barátja, másnap délután öt órakor már ugyanabban a katlanban cserkészgettem le s fel, ahol tegnap olyan véletlenül egymásra bukkantunk, és ahol véleményem szerint az öregnek ma is keresztül kellett váltania, vagy talán tanyája is ott volt.
Csendesen, hallgatózva lépegettem, nehogy a legkisebb zörgés is elkerülje figyelmemet. De hiába, nem lehetett semmi gyanúsat észrevenni. Az erdő nyugalmát nem zavarta más, mint szárnyas lakói. Itt egy párját hívó vadgalamb hallatta panaszos búgását, amott a sűrűben két pajkos rigó veszekedett hangos csacsogással. A hegyoldalból harkály kopácsolása hallatszott le, melybe bele-belerikácsolt éles hangjával a gúnyolódó szajkó. Fejem felett gallyról gallyra ugrálva, himbálódzva, kedves csicsergéssel kereste apró férgekből álló eledelét egy cinkecsalád… Ni, de mi volt ez?!…
Megzördült mellettem a bokor, s a száraz haraszton léptek zaja hallatszik…
Gyorsan egy fa mellé húzódva megállok, s a fegyvert erősebben szorítva kezemben, visszafojtott lélegzettel találgatom a zörgés okát. Egyszer csak kidugja fejét egy ostoba nyúl: nagy tapsi fülét jobbra-balra forgatja, s gyanútlanul, alig pár lépésnyire tőlem, lomha mozdulattal kiugrik az útra. Ott lekuporodik, s kezdi csipegetni a zöld füvet, közbe-közbe egyet simítva első lábával a fülén s tüskés bajuszán. Majd összekapja magát, felül két hátulsó lábára, s ijedt pofával, mozdulatlanul bámul a sűrű felé. Azután hátracsapja hallókáit, s nagy ugrásokkal nekiiramodik a hegyoldalnak… Egy rigó kapargál a száraz haraszt között; attól ijedt meg úgy a vitéz.
Mosolyogva e kis epizódon, folytatom tovább utamat. Szép reményeim már-már foszladozni kezdtek, midőn valami dübörgésféle üti meg fülemet. Megállok, hallgatódzom, de bizony, semmi nesz! Már azt kezdem hinni, hogy hallucinálok, és éppen indulni készülök, midőn alattam, a katlan fenekén a dübörgés megismétlődik – de most nem egy ízben, hanem vagy négy-ötször egymásután. Olyanformán hallatszott, mintha valaki köveket gurigatott volna...
Oszladozó reményem visszatért, s örömmel állapítottam meg, hogy ezek ismerős hangok, s okozójuk nem lehet más, mint az én tegnap megugrott s ma várva várt agyarasom. Nosza, nem voltam rest! Megkötöttem vérebemet. Megfigyeltem a szél irányát, s jó széllel, négykézláb bebújtam a sűrűségbe. A cserkészet – ha ugyan egy hason csúszva megtett kéjutazást annak lehet nevezni – nehéz, majdnem lehetetlen volt.
Minden lépten-nyomon ropogással fenyegető száraz gallyak, hatalmas vörös tüskékkel felfegyverzett, ujjnyi vastag vadszederindák s vadrózsabokrok állták utamat. A lejtős oldal tele volt guruló kővel s gallytörmelékkel. Nagyon lassan haladtam előre. De azért mégis közeledtem, mert hébe-hóba már hallani lehetett a disznó csámcsogását is.
Csak óvatosan tovább!… Pár szívdobogva megtett lépés után, egy bokor gallyai közt kitekintve, megpillantottam az én agyarasomat, amint egy kis nyílás végében, egyenest felém fordulva, ormányával dobálja szét a köveket.
Leültem, hogy lecsillapodjék izgatottságom, s hogy megvárjam, míg a kan turkálás közben oldalt fordul, mert szemben elvből nem lövök soha. Nem soká kellett várnom. Alighogy egy kicsit összeszedtem magamat, a disznó szép csendesen balra fordul, s egész lapockáját felém mutatva, egykedvűen szántogat tovább, nem is sejtve a közeli veszedelmes szomszédságot.
Elérkezett a cselekvés ideje: az a pillanat, melyben a nyugodtságot erőltető akarat s a szédítő, remegtető izgalom elkeseredett csatára kelnek egymással. A kéz, mely a halált hozó csövet szorítja, nem remeg, az izmok céltudatosan működnek, pedig a lélek a legmagasabb fokú izgatottság tüzében vergődik, s a vér a legőrültebb táncot járja a szívtől az agyig! A rögtönzőt megnyomva, lassan emeltem fegyveremet mind feljebb és feljebb, míg arcomhoz nem ért. Hosszú, mély lélegzetet véve, rövid, pontos célzás után mutatóujjam megnyomta a ravaszt… Hatalmas dördülés, füstfelhő, nagy csörtetés – azután síri csend.
Mintha golyóm egyszerre minden élő állatot megölt volna a közelben, oly mélységes csend állott be a fegyver mennydörgő szavára.
A füst lassan elhúzódott, s az erdő megrémült lakói is kezdtek magukhoz térni ijedtségükből. Itt is, ott is megszólalt félénk csicsergéssel egy-egy madár, egymást biztatva, bátorítva és kérdezgetve: tulajdonképpen mi is történt?…
Pedig ott volt a néma válasz. Ott feküdt előttem a hatalmas, 168 kg súlyú agyaras átlőtt váll-lappal, mozdulatlanul.
(Megjelent az író Vadászösvényeken a Duna medencéjétől a Kárpátokig című kötetében)